Gondolom sokatokban felmerült a kérdés, hogy miért nem
írtam két évig. Mondhatnám, nem volt időm, vagy el voltam havazva, de
akkor hazudnék. Igazándiból nagyon lusta voltam, és bennem volt, hogy kéne írni,
de valahogy a lustaság eluralkodott rajtam.
Ezért most a dolgok közepébe vágva ( in medias res )
elkezdem újból a blog írást. De hogy miért kezdtem el újra? Erre a válasz: április 5-én elutazom Olaszországba, amit
nagyon részletesen el akarok nektek mesélni. A szüleim nem engedték, hogy
magamra tetováljam ezt a "szent" dátumot, szóval be kell érnem ezzel a halálos
várakozással.
Próbálom megírni úgy, hogy élvezzétek, mintha velem élnétek át.
Kezdjük ott, hogy nagyon szeretem Olaszországot, de
sajnos megtekinteni még nem volt alkalmam. Miután az olasztanár bejelentette,
hogy lehet utazni Olaszba, és megyünk Velencébe, Citadellába, Padovába, egyből
éltem a lehetőséggel. Tulajdonképpen ez egy cserediákprogram, ahol mindenki
fogad egy olaszt, akik meglátogatják országunkat, és egy hétig az otthonainkban kell lakniuk. Mindenkinek kellett választania egy diákot, én Desiré
Barichellát választottam, mert a jelentkezési lapja alapján nagyon
szimpatikusnak tűnt. Csak aztán Bea néni nagyon elkeseredve mondta, hogy megmaradt egy-két olasz lány, akiket senki nem választott. Ezért én vállaltam, hogy fogadok
még egy lányt. Így alakult, hogy Desi és Irene Michielon jött hozzám. Októberben
voltak itt. Soha nem fogom elfelejteni, milyen király érzés volt először
meglátni őket, amikor kiszálltak a buszból.
 |
| Együtt |
Mint láttátok, eddig ez magamról szóló blog volt, átlagos hétköznapjaimról vagy kisebb kirándulásaimról, most viszont az egész olaszországi élményemet be szeretném mutatni nektek. Remélem tetszeni fog, és
valamennyire magatokra találtok a sorok között.
